I. Rész: Az álom

A kórházban töltött napok nagyon megviseltek. Egyre jobban idegesített az a vas a lábamon, de a legborzasztóbb a tehetetlenség volt. Minden nap ugyan olyan volt. Anya úgy ebéd körül bejött, hozott egy újabb könyvet, megnézett, majd visszament a munkahelyére. Egy ideig, míg a fájdalomcsillapítót kellett beadogatni, addig rendszeresen járt a nővér, de amikor, már gyógyulásnak indultak a sérüléseim, már egyre kevesebbszer. A doktor azt mondta, hogy, egy- két hét múlva átkerülhetek a másik osztályra, amiben már nem leszek egyedül. Ennek nagyon megörültem, mert a magány nagyon nagy ellenség tud lenni. Már egy idő után, bármit meg tudtam volna adni, azért, hogy újra suliba mehessek. A hátam közepére kívántam mindig is, de ez most megváltozott.  A sok fekvés után úgy döntöttek, hogy ideje kipróbálni a tolószéket. Ettől talán egy percre átérezhettem azoknak a sorsát, akik fogyatékkal élnek. Mások segítségére vannak szorulva, és a legtöbben életképtelennek nézik őket. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik volt a rosszabb. A fekvésnél, nem csak az ajtóm előtt elmenők néztek szerencsétlennek, de már én is ezt éreztem magamról. A gurulásnál, meg a mindennapi szükségleteket volt nehéz teljesíteni. Az illemhelyen történő dolgok, egy negyed órás procedúrák voltak, és ahelyett, hogy a lábizmom erősödött volna, inkább muszklikat véltem felfedezni a karomon. A másik helyre átkerülés feltétele az volt, hogy lábra kellett tudnom állni. Minden nap megkérdeztem az orvost, hogy megpróbálhatom-e, de ő csak annyit mondott, hogy " Most még ezzel várnia kell, majd jövő héten megpróbálhatjuk, de mindenek előtt pihenjen sokat!". Megőrjített ez a "pihenjen sokat" kifejezés. Ha már valaki három hete itt van, esze ágában nincs pihenni. Fájdalmas a fekvés, az ülés.

- Állni szeretnék! - mondtam anyának, ahogy csak fájó bordáim engedték.- Vagy legalább kimenni, levegőzni! Nem bírom ezt... khm... ezt a gyógyszerszagot. Meg fogok fulladni! - mondtam, ami a szívemet nyomta, de többet nem engedtek a csontjaim.

- Kicsim, egy idő után, újra minden jó lesz. Csak ne légy ideges, nem tesz jót. Most egy ideig még itt maradsz, de pár hét és hazajöhetsz! - nyugtatott, de láttam a szenvedést az ő szemében is. - Apropó, elhoztam neked a tanulnivalókat, és, ha megbocsájtasz, akkor elvinném azokat a könyveket, amiket kiolvastál, mert egy kicsit sok ez itt már az éjjeliszekrényeden. - sandított rá, a majdnem egy méter magas könyvtoronyra, majd vagy négyet levett róla, és helyettük rakott rá, egy nagy köteg tankönyvet, és egy újat, amit most vehetett, mert könyvesboltos szatyorból vette ki.

- Köszönöm!

- Nincs mit, de azt javaslom, hogy aludj, mert akkor telik az idő. - mondta.

- Rendben.

- Akkor, szia, kellemes napot, majd, este felé meglátogat Peter, és Hanna. - mondta, majd, mint mindig nyomott egy puszi a homlokomra.

- Szia, anya!

Egy ideig még hallgattam a távolodó kopogást, majd kinéztem az ablakon. A lemenő nap még az utolsó erejével belevilágított a szemembe. Mint minden nap, most is elfogott az az érzés, hogy hetek óta nem csináltam semmit. Egyedül feküdtem az ágyban, fogtam a könyvem, majd, amikor már kifolyt a szemem, megittam egy csomó vizet, majd kezdődhetett a "pisitortúra". Kikecmeregtem az ágyból, ha szerencsém volt, pont bele tudtam ülni a tolószékbe, ha meg nem volt, akkor leestem az ágyról, és megpróbáltam visszakászálódni rá, majd kezdtem újra az egészet. Úton a mosdó felé összetalálkoztam pár ápolóval, akik egy gyors mosoly után folytatták útjukat. Egy valami bosszantott: Nem mintha az nem lenne elég, hogy anyukám naponta jön, de akkor is hiányoltam valamiket, vagyis valakiket. A barátnőimet. Biztos vagyok benne, ha megkérdezném őket, valami kacifántos mesével állnának elő, hogy miért nem jönnek. Nyakamat tenném rá, hogy egyik sem vallaná be sem magának, sem nekem, hogy valójában, ha nem az iskolában vagyok tesznek rám. Ha lenne internet, most láthatnám a jobbulásos üzeneteket, de azok is csak illemből lennének megírva. Mert úristen valami történt vele, jajj de rossz, ezután folytatják előző tevékenységüket. A rokonok ígérték, hogy meglátogatnak, amint tudnak. Ez valamelyest jól esett, legalább a családom nem hagy figyelmen kívül. Két-három óra semmittevés után egy hangos nevetésre lettem figyelmes, majd egy " sssshh, halkabban!"-ra a folyosóról. Kivirult az arcom, mert biztos voltam benne, hogy nevelőapám, és féltestvérem érkeztek. Hanna szökdécselve jött be a szobámba, nyomában Peter-rel. 

- Aludtál? - kérdezte mosollyal az arcán.

- Nem, titeket vártalak. - ültem fel.

A kislány könnyedén felpattant az ágyamra, majd rám villantotta foghíjas mosolyát. Göndör szőke fürtöcskéi el voltak csatolva a szeméből, mert anya attól tartott, hogy hosszú távon nem tesz jót neki. Telt arcán a kis nevetőgödröcskék, csak még aranyosabbá tették. Van olyan, hogy idegesít, és négy évvel ezelőtt megígértem neki, hogy " ejadom afjikába", ettől persze sírni kezdett, én meg kikaptam, de most semmi sem tehetett volna boldogabbá. Jövőre kezdi a sulit, és anya minden héten logopédushoz járatja, hogy kiküszöböljük a sejpeségét. 

- Hogy vagy? - kérdezte.

- Khm...Jól, köszönöm! És...te?

- Jól! De mikoj jössz máj? Akajnék máj veled lovazni! - eredt meg a nyelve.

- Sophia- nak még pihennie kell kincsem, még egy idejig nem lovagolhat. - szólt közbe az eddig csendben hallgató Peter.

- Kérd meg az egyik... edzőt, hogy addig is...hadd üljél lóra!

- Nem lehet. Anya nem enged. Azt mondja, hogy most nincs lovagjás. - biggyesztette le a száját. 

- Majd beszélek...vele. 

- Kösziiii! - mondta, majd szorosan átölelt.

- Lassan indulnunk kell! - szakította meg a pillanatot a nevelőapám.

- Ajj, ne máj! Én nem megyek! Majadok Sophie-val! - tette karba a kezét, majd durcás arcot vágott.

- Hanna, tudod, hogy Monica nénikéd már vár! - vetette be az adu-ászt.

- Hozott ajándékot is? - csillant fel a szeme.

- Ahogy őt ismerem, biztosan! - ingerelte szegénykét. 

- Öööö... Meghajagszol, ha elmegyek, mejt tudod... Monica néni, biztos hozott csokit...- szégyellte el magát.

- Dehogy haragszom, ha... hagysz nekem is! - mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit az arcára, amit ő is viszonzott.

- Szia! Majd gyeje! - integetett.

- Szia drágám, már nem sok, és hazajöhetsz! - puszilt meg Peter is. 

Még sokáig hallottam, ahogy Hanna próbálja kitalálni, hogy mit is kap, aztán a lift elnyelte a hangját.

Mikor már minden elcsendesedett, már az ápolónők sem járkáltak, elnyomott az álom. Álmomban újraéltem az egész balesetet, de nem ültem a lovon. Én voltam Luna. Verés nélkül majdnem megcsináltuk az egészet. De akkor, abban a pillanatban  átestünk az akadályon. Láttam magamat. Újra átélni az esetet, méghozzá kívülről, rémes volt. Talán még szörnyűbb, mint akkor. A következő képnél anyámat láttam, amint azt mondja, hogy "el fogjuk adni tenyészkancának...". Ekkor újabb kép villant be. Egy istállóban voltam. Az egyik box nyílásán keresztül lovamat láttam, teljesen elgyötörve, mellette egy csikóval. A nyaka sovány volt, a marja megmagasodott, a hasa megereszkedett, és a csigolyái kis dombokként futottak végig a hátán. Öreg volt, és már nem volt meg az a csillogás a szemében, ami régen. 

A következő pillanatban egy aukción találtam magam, amin kivezetik az emberek elé. Szinte fityingekért eladják. Nemsokára egy marhaszállító teherautóra vezették fel. Hallottam még fájdalmas nyerítését, de utána az egész álom a homályba veszett...

Prológus

  Meleg nyári nap volt. Én voltam a hetes számú versenyző. A kapuban megálltam és vártam a pillanatot, amikor szól az a bizonyos csengő, azután egy hang, hogy "lovas indulj". Éreztem a lovamon, hogy ő is izgul, hallottam sűrűn ismétlődő fújtatását. Óráknak tűnt, amíg elindulhattunk, de akkor kizártam a fejemből minden fajta hangot. Csak is a következő akadályt tartottam szem előtt. Úgy suhantunk át mind felett, hogy azt még én sem hittem el. Egyé váltunk szinte a lovammal, egy rudat sem vertünk le, már-már azt hittem, hogy az utolsó sima ügy lesz, mikor (máig sem tudom miért) nem sikerült rendesen átugrani. Az utolsó emlékem az volt, hogy a térdembe őrjítő fájdalom nyilal, majd tompa puffanással a földre zuhanok. A porfelhőn keresztül még a földön fekvő lovat, és annak fájdalmas nyöszörgését hallottam, aztán úgy éreztem, mintha közeledne hozzám valami, ami végképp elhallgattatja a gondolataimat. Nem történt semmi, azon kívül, hogy sötétbe borult minden. Ilyen lenne a halál? Hol a fény az alagút végén, a kiskapu, amin belépek, és angyal válik belőlem? Úgy elmondanám minden naiv embernek, hogy az imént említett dolgok, csak a mesékben léteznek.

              *                                                           *                                                                         *
Nem sokkal ez után hallottam egy hangot. Ezen nagyon meglepődtem, mert még talán élt bennem a remény, hogy nem haltam meg. Nem zaj volt, hanem az a hang, amit hall az ember az osztályteremben dolgozatírás közben. Valószínűleg a neonlámpák felelősek ezért. Sokáig hallgattam ezt a hangot, de egy kis idő után el kezdett foglalkoztatni a tény, hogy vajon, ha most kinyitom a szemem látni is fogok valamit? Nem mertem,megtenni, egyszerűen csak feküdtem ott, és úgy éreztem, mintha a testem jégbe fagyott volna. Rémülten feküdtem, mikor csoszogás ütötte meg a fülemet. Hirtelen megállt, majd közeledni kezdett. Most már kénytelen voltam felnyitni a szemem, mert szinte felettem lihegett az a valaki, aki az előbb csoszogott.
- Jesszus!- kaphatott egy kisebb mértékű szívrohamot.- Khm, Mióta van fent? Azonnal értesítem a szüleit, mindjárt jönnek, addig várjon itt!- viharzott ki a szobából.
Kicsit furcsálltam is, hogy azt kérte, hogy várjam itt. Ha nem tudom még a kis ujjamat sem  megmozdítani, valószínűleg a szökés sem fog sikerülni. Kisvártatva visszacsoszogott,egy ősz hajú doktorral a nyomában.
- Hogy van? - kérdezte az orvos mosollyal az arcán.
Ebben a kórházban külön kiképzést tartottak hülye kérdésekből az alkalmazottaknak?
- Khm....- de ennél több nem jött ki a számon, mert egy nagyobb levegővételtől elkezdtek a bordáim három helyen is sajogni.
- Értem. - ezzel az ápolónőhöz fordult- Kérem adagoljon még egy kis fájdalomcsillapítót, ennek már múlik a hatása! - mondta, majd visszafordult.
- Nem kell beszélnie, csak, maximum bólogasson!- mondta, majd belekezdett.- Három helyen eltörött a bordája a bal oldalon, emellett a kulcs-csontja. A térde kifordult, elszakadt egy szalag benn, hál' istennek nem a keresztszalag. Érez valamit a lábánál?
Megráztam a fejem, majd rásandítottam a lábamra. Egy nagy sínbe rakták be, amitől ( ,bár eszem ágában nem volt) valószínűleg meg sem tudnék mozdulni. Meg kellett kérdeznem, egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy... Vettem egy nagy levegőt (borzalmas fájdalom árán), és megkérdeztem:
- Doktor...khm... doktor úr, ön szerint van...esély rá, hogy versenyezzek még valaha...is?
- Természetesen! Akár egy éven belül is! - mosolygott, de nekem szaltózott egyet a gyomrom. Egy év? Addigra elnyerik tőlem a Texas kupát is!
- De... előbb nem lehet? - kérdeztem.
- Majd meglátjuk, de most egyenlőre az a legfontosabb, hogy lábra tudjon állni, addig nem jósolhat....
- SOPHIE! Drágám, hogy vagy? Nem fáj semmi, emlékszel még rám? Anya vagyok, anya! - rontott be az anyukám.
- Khm... jól vagyok, semmi baj... emlékszem mindenkire. - nyögtem ki.
- Jajj, kincsem! Egy napja csak alszol, ne haragudj, csak nagyon aggódtam. - könnyek szöktek a szemébe. Olyan szeretettel és aggódással ölelt, mint még sohasem.
- Anya..., mi van Lunával? - kérdeztem félelemmel a hangomban, még emlékeztem arra a szívszorító hangra, amit hallatott. Mi van, ha...ha miattam pusztult el?
- Az egyik szalagja neki is megsérült, de a doktor azt mondja felépül. - ezen mondat után nagy kő esett le a szívemről. Akkor nem vagyok felelős egy ártatlan ló életéért.
- Versenyezhet...még? - kérdeztem, de már annak is örültem, hogy nincs nagy baja.
- Sajnos, már csak Hanna-t taníthatja meg ugratni, mást nem igazán, szerintem eladjuk tenyészkancának.
Megfagyott bennem a vér.Tenyészkancának? Ő egy versenyló, nem erre való.
- Anya,...kérlek ne!
- Ne haragudjon, hölgyem, de, sajnos véget ért a látogatás, a betegnek pihennie kell. - hangzott az orvos hangja. Anyukám még egy utolsó puszit nyomott a homlokomra, majd alakját, még hosszan hallható kopogás nyomán elnyelte a kórház kékes fénye.