2014. november 1., szombat
Prológus
Meleg nyári nap volt. Én voltam a hetes számú versenyző. A kapuban megálltam és vártam a pillanatot, amikor szól az a bizonyos csengő, azután egy hang, hogy "lovas indulj". Éreztem a lovamon, hogy ő is izgul, hallottam sűrűn ismétlődő fújtatását. Óráknak tűnt, amíg elindulhattunk, de akkor kizártam a fejemből minden fajta hangot. Csak is a következő akadályt tartottam szem előtt. Úgy suhantunk át mind felett, hogy azt még én sem hittem el. Egyé váltunk szinte a lovammal, egy rudat sem vertünk le, már-már azt hittem, hogy az utolsó sima ügy lesz, mikor (máig sem tudom miért) nem sikerült rendesen átugrani. Az utolsó emlékem az volt, hogy a térdembe őrjítő fájdalom nyilal, majd tompa puffanással a földre zuhanok. A porfelhőn keresztül még a földön fekvő lovat, és annak fájdalmas nyöszörgését hallottam, aztán úgy éreztem, mintha közeledne hozzám valami, ami végképp elhallgattatja a gondolataimat. Nem történt semmi, azon kívül, hogy sötétbe borult minden. Ilyen lenne a halál? Hol a fény az alagút végén, a kiskapu, amin belépek, és angyal válik belőlem? Úgy elmondanám minden naiv embernek, hogy az imént említett dolgok, csak a mesékben léteznek.
* * *
Nem sokkal ez után hallottam egy hangot. Ezen nagyon meglepődtem, mert még talán élt bennem a remény, hogy nem haltam meg. Nem zaj volt, hanem az a hang, amit hall az ember az osztályteremben dolgozatírás közben. Valószínűleg a neonlámpák felelősek ezért. Sokáig hallgattam ezt a hangot, de egy kis idő után el kezdett foglalkoztatni a tény, hogy vajon, ha most kinyitom a szemem látni is fogok valamit? Nem mertem,megtenni, egyszerűen csak feküdtem ott, és úgy éreztem, mintha a testem jégbe fagyott volna. Rémülten feküdtem, mikor csoszogás ütötte meg a fülemet. Hirtelen megállt, majd közeledni kezdett. Most már kénytelen voltam felnyitni a szemem, mert szinte felettem lihegett az a valaki, aki az előbb csoszogott.
- Jesszus!- kaphatott egy kisebb mértékű szívrohamot.- Khm, Mióta van fent? Azonnal értesítem a szüleit, mindjárt jönnek, addig várjon itt!- viharzott ki a szobából.
Kicsit furcsálltam is, hogy azt kérte, hogy várjam itt. Ha nem tudom még a kis ujjamat sem megmozdítani, valószínűleg a szökés sem fog sikerülni. Kisvártatva visszacsoszogott,egy ősz hajú doktorral a nyomában.
- Hogy van? - kérdezte az orvos mosollyal az arcán.
Ebben a kórházban külön kiképzést tartottak hülye kérdésekből az alkalmazottaknak?
- Khm....- de ennél több nem jött ki a számon, mert egy nagyobb levegővételtől elkezdtek a bordáim három helyen is sajogni.
- Értem. - ezzel az ápolónőhöz fordult- Kérem adagoljon még egy kis fájdalomcsillapítót, ennek már múlik a hatása! - mondta, majd visszafordult.
- Nem kell beszélnie, csak, maximum bólogasson!- mondta, majd belekezdett.- Három helyen eltörött a bordája a bal oldalon, emellett a kulcs-csontja. A térde kifordult, elszakadt egy szalag benn, hál' istennek nem a keresztszalag. Érez valamit a lábánál?
Megráztam a fejem, majd rásandítottam a lábamra. Egy nagy sínbe rakták be, amitől ( ,bár eszem ágában nem volt) valószínűleg meg sem tudnék mozdulni. Meg kellett kérdeznem, egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy... Vettem egy nagy levegőt (borzalmas fájdalom árán), és megkérdeztem:
- Doktor...khm... doktor úr, ön szerint van...esély rá, hogy versenyezzek még valaha...is?
- Természetesen! Akár egy éven belül is! - mosolygott, de nekem szaltózott egyet a gyomrom. Egy év? Addigra elnyerik tőlem a Texas kupát is!
- De... előbb nem lehet? - kérdeztem.
- Majd meglátjuk, de most egyenlőre az a legfontosabb, hogy lábra tudjon állni, addig nem jósolhat....
- SOPHIE! Drágám, hogy vagy? Nem fáj semmi, emlékszel még rám? Anya vagyok, anya! - rontott be az anyukám.
- Khm... jól vagyok, semmi baj... emlékszem mindenkire. - nyögtem ki.
- Jajj, kincsem! Egy napja csak alszol, ne haragudj, csak nagyon aggódtam. - könnyek szöktek a szemébe. Olyan szeretettel és aggódással ölelt, mint még sohasem.
- Anya..., mi van Lunával? - kérdeztem félelemmel a hangomban, még emlékeztem arra a szívszorító hangra, amit hallatott. Mi van, ha...ha miattam pusztult el?
- Az egyik szalagja neki is megsérült, de a doktor azt mondja felépül. - ezen mondat után nagy kő esett le a szívemről. Akkor nem vagyok felelős egy ártatlan ló életéért.
- Versenyezhet...még? - kérdeztem, de már annak is örültem, hogy nincs nagy baja.
- Sajnos, már csak Hanna-t taníthatja meg ugratni, mást nem igazán, szerintem eladjuk tenyészkancának.
Megfagyott bennem a vér.Tenyészkancának? Ő egy versenyló, nem erre való.
- Anya,...kérlek ne!
- Ne haragudjon, hölgyem, de, sajnos véget ért a látogatás, a betegnek pihennie kell. - hangzott az orvos hangja. Anyukám még egy utolsó puszit nyomott a homlokomra, majd alakját, még hosszan hallható kopogás nyomán elnyelte a kórház kékes fénye.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)