A kórházban töltött napok nagyon megviseltek. Egyre jobban
idegesített az a vas a lábamon, de a legborzasztóbb a tehetetlenség volt.
Minden nap ugyan olyan volt. Anya úgy ebéd körül bejött, hozott egy újabb
könyvet, megnézett, majd visszament a munkahelyére. Egy ideig, míg a
fájdalomcsillapítót kellett beadogatni, addig rendszeresen járt a nővér, de
amikor, már gyógyulásnak indultak a sérüléseim, már egyre kevesebbszer. A
doktor azt mondta, hogy, egy- két hét múlva átkerülhetek a másik osztályra,
amiben már nem leszek egyedül. Ennek nagyon megörültem, mert a magány nagyon
nagy ellenség tud lenni. Már egy idő után, bármit meg tudtam volna adni, azért,
hogy újra suliba mehessek. A hátam közepére kívántam mindig is, de ez most
megváltozott. A sok fekvés után úgy döntöttek, hogy ideje kipróbálni a
tolószéket. Ettől talán egy percre átérezhettem azoknak a sorsát, akik
fogyatékkal élnek. Mások segítségére vannak szorulva, és a legtöbben
életképtelennek nézik őket. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik volt a rosszabb.
A fekvésnél, nem csak az ajtóm előtt elmenők néztek szerencsétlennek, de már én
is ezt éreztem magamról. A gurulásnál, meg a mindennapi szükségleteket volt
nehéz teljesíteni. Az illemhelyen történő dolgok, egy negyed órás procedúrák
voltak, és ahelyett, hogy a lábizmom erősödött volna, inkább muszklikat véltem
felfedezni a karomon. A másik helyre átkerülés feltétele az volt, hogy lábra
kellett tudnom állni. Minden nap megkérdeztem az orvost, hogy megpróbálhatom-e,
de ő csak annyit mondott, hogy " Most még ezzel várnia kell, majd jövő
héten megpróbálhatjuk, de mindenek előtt pihenjen sokat!". Megőrjített ez
a "pihenjen sokat" kifejezés. Ha már valaki három hete itt van, esze
ágában nincs pihenni. Fájdalmas a fekvés, az ülés.
- Állni szeretnék! - mondtam anyának,
ahogy csak fájó bordáim engedték.- Vagy legalább kimenni, levegőzni! Nem bírom
ezt... khm... ezt a gyógyszerszagot. Meg fogok fulladni! - mondtam, ami a
szívemet nyomta, de többet nem engedtek a csontjaim.
- Kicsim, egy idő után, újra minden jó
lesz. Csak ne légy ideges, nem tesz jót. Most egy ideig még itt maradsz, de pár
hét és hazajöhetsz! - nyugtatott, de láttam a szenvedést az ő szemében is. -
Apropó, elhoztam neked a tanulnivalókat, és, ha megbocsájtasz, akkor elvinném
azokat a könyveket, amiket kiolvastál, mert egy kicsit sok ez itt már az
éjjeliszekrényeden. - sandított rá, a majdnem egy méter magas könyvtoronyra,
majd vagy négyet levett róla, és helyettük rakott rá, egy nagy köteg
tankönyvet, és egy újat, amit most vehetett, mert könyvesboltos szatyorból
vette ki.
- Köszönöm!
- Nincs mit, de azt javaslom, hogy aludj,
mert akkor telik az idő. - mondta.
- Rendben.
- Akkor, szia, kellemes napot, majd, este
felé meglátogat Peter, és Hanna. - mondta, majd, mint mindig nyomott egy puszi
a homlokomra.
- Szia, anya!
Egy ideig még hallgattam a távolodó
kopogást, majd kinéztem az ablakon. A lemenő nap még az utolsó erejével
belevilágított a szemembe. Mint minden nap, most is elfogott az az érzés, hogy
hetek óta nem csináltam semmit. Egyedül feküdtem az ágyban, fogtam a könyvem,
majd, amikor már kifolyt a szemem, megittam egy csomó vizet, majd kezdődhetett
a "pisitortúra". Kikecmeregtem az ágyból, ha szerencsém volt, pont
bele tudtam ülni a tolószékbe, ha meg nem volt, akkor leestem az ágyról, és megpróbáltam
visszakászálódni rá, majd kezdtem újra az egészet. Úton a mosdó felé
összetalálkoztam pár ápolóval, akik egy gyors mosoly után folytatták útjukat.
Egy valami bosszantott: Nem mintha az nem lenne elég, hogy anyukám naponta jön,
de akkor is hiányoltam valamiket, vagyis valakiket. A barátnőimet. Biztos
vagyok benne, ha megkérdezném őket, valami kacifántos mesével állnának elő,
hogy miért nem jönnek. Nyakamat tenném rá, hogy egyik sem vallaná be sem
magának, sem nekem, hogy valójában, ha nem az iskolában vagyok tesznek rám. Ha
lenne internet, most láthatnám a jobbulásos üzeneteket, de azok is csak
illemből lennének megírva. Mert úristen valami
történt vele, jajj de rossz, ezután folytatják előző tevékenységüket. A rokonok
ígérték, hogy meglátogatnak, amint tudnak. Ez valamelyest jól esett, legalább a
családom nem hagy figyelmen kívül. Két-három óra semmittevés után egy hangos
nevetésre lettem figyelmes, majd egy " sssshh, halkabban!"-ra a
folyosóról. Kivirult az arcom, mert biztos voltam benne, hogy nevelőapám, és
féltestvérem érkeztek. Hanna szökdécselve jött be a szobámba, nyomában
Peter-rel.
- Aludtál? - kérdezte mosollyal az arcán.
- Nem, titeket vártalak. - ültem fel.
A kislány könnyedén felpattant az ágyamra, majd rám villantotta
foghíjas mosolyát. Göndör szőke fürtöcskéi el voltak csatolva a szeméből, mert
anya attól tartott, hogy hosszú távon nem tesz jót neki. Telt arcán a kis
nevetőgödröcskék, csak még aranyosabbá tették. Van olyan, hogy idegesít, és
négy évvel ezelőtt megígértem neki, hogy " ejadom afjikába", ettől
persze sírni kezdett, én meg kikaptam, de most semmi sem tehetett volna
boldogabbá. Jövőre kezdi a sulit, és anya minden héten logopédushoz járatja,
hogy kiküszöböljük a sejpeségét.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Khm...Jól, köszönöm! És...te?
- Jól! De mikoj jössz máj? Akajnék máj veled lovazni! - eredt meg
a nyelve.
- Sophia- nak még pihennie kell kincsem, még egy idejig nem
lovagolhat. - szólt közbe az eddig csendben hallgató Peter.
- Kérd meg az egyik... edzőt, hogy addig is...hadd üljél lóra!
- Nem lehet. Anya nem enged. Azt mondja, hogy most nincs lovagjás.
- biggyesztette le a száját.
- Majd beszélek...vele.
- Kösziiii! - mondta, majd szorosan átölelt.
- Lassan indulnunk kell! - szakította meg a pillanatot a
nevelőapám.
- Ajj, ne máj! Én nem megyek! Majadok Sophie-val! - tette karba a
kezét, majd durcás arcot vágott.
- Hanna, tudod, hogy Monica nénikéd már vár! - vetette be az
adu-ászt.
- Hozott ajándékot is? - csillant fel a szeme.
- Ahogy őt ismerem, biztosan! - ingerelte szegénykét.
- Öööö... Meghajagszol, ha elmegyek, mejt tudod... Monica néni,
biztos hozott csokit...- szégyellte el magát.
- Dehogy haragszom, ha... hagysz nekem is! - mosolyodtam el, majd
nyomtam egy puszit az arcára, amit ő is viszonzott.
- Szia! Majd gyeje! - integetett.
- Szia drágám, már nem sok, és hazajöhetsz! - puszilt meg Peter
is.
Még sokáig hallottam, ahogy Hanna próbálja kitalálni, hogy mit is
kap, aztán a lift elnyelte a hangját.
Mikor már minden elcsendesedett, már az ápolónők sem járkáltak,
elnyomott az álom. Álmomban
újraéltem az egész balesetet, de nem ültem a lovon. Én voltam Luna. Verés
nélkül majdnem megcsináltuk az egészet. De akkor, abban a pillanatban átestünk az akadályon. Láttam magamat. Újra átélni az esetet, méghozzá
kívülről, rémes volt. Talán még szörnyűbb, mint akkor. A következő képnél
anyámat láttam, amint azt mondja, hogy "el fogjuk adni
tenyészkancának...". Ekkor újabb kép villant be. Egy istállóban voltam. Az
egyik box nyílásán keresztül lovamat láttam, teljesen elgyötörve, mellette egy
csikóval. A nyaka sovány volt, a marja megmagasodott, a hasa megereszkedett, és
a csigolyái kis dombokként futottak végig a hátán. Öreg volt, és már nem volt
meg az a csillogás a szemében, ami régen.
A következő pillanatban egy aukción találtam magam, amin kivezetik
az emberek elé. Szinte fityingekért eladják. Nemsokára egy marhaszállító
teherautóra vezették fel. Hallottam még fájdalmas nyerítését, de utána az egész
álom a homályba veszett...